B és B gasztronómiai kalandozásai

Azt mindannyian tudjuk, hogy a bulvármédia undorító. Ugyan nem ismerek senkit aki bulvárlapnál vagy weboldalnál dolgozik, de biztosan sokan vannak köztük olyanok akik az anyjukat eladnák egy jó sztoriért. Ami nem is baj, amíg vannak önjelölt idióták akik pedig ugyanezt megtennék egy jó kis médiaszereplésért. De országos cirkuszt gyártani abból hogy emberek haltak meg egész egyszerűen gusztustalan. Ezt az eddigi eseteknél is így gondoltam, de most az egyiptominál betelt a pohár.

Kedves újságíró, aki a héten naponta megírtad, hogy kinek milyen testrésze hol hevert remélem egyszer majd lehányod a saját tükörképed (ha még nem tetted meg). Tudniillik, az emberek ma rá vannak kattanva erre a témára és állítom sokan izgalommal olvasták ezeket a cikkeket. De azzal szerintem senki nem foglalkozik, hogy azok a gyerekek akik most megsérültek és családtagokat (szülőket) vesztettek el, akár 1-5-10 év múlva is szembesülhetnek az eseményekkel a médiának köszönhetően. És nem hiszem, hogy szükségük lenne arra, hogy újra és újra elolvassák, hogy szüleik halála mennyire volt borzasztó. Amikor megjelent a Blikk oldalán egy cikk amiben részletesen leírták, hogy melyik sérültnek melyik testrészét kellett amputálni és ilyesmi, a kommentelők tömegekben követelték, hogy azonnal szedjék le a cikket. Erre válaszul megszüntették a kommentelés lehetőségét a cikknél, de az változatlan formában fent maradt az oldalon (és nem mellesleg benne volt az újságban is).

Komolyan kérdezem, aki ezeket írja, az hogyan képes tükörbe nézni? Kiskamasz fiúkat részletes pontossággal szembesíteni azzal, hogy anyjuk hogyan sérült és halt meg? Ez kell a népnek? Mi a francos fene folyik itt? És képzeljétek el, hogy nagyon sokan megveszik az újságot és izgatottan várják a következő napi eseményeket a balesettel kapcsolatban. Nem azért mert aggódnak hanem azért hogy minél több részletet tudjanak meg. A bulvár pedig ezt tökéletesen ki is szolgálja. De ha már úgy dönt, hogy kiszolgálja, akkor nem lehetne legalább törekedni a pontosságra? A következőkre gondolok:

-          a férfi aki állítólag súlyosan megsérült és lehet hogy lebénult az esti híradóban nyilatkozik láthatóan nem súlyosan sérülten és semmiképpen nem bénán

-          a nő, aki elveszítette a férjét és a kisfiát és aki állítólag szintén súlyosan megsérült és altatják, valahogy szintén nyilatkozik a tévének

-          a férfi akinek meghalt a felesége és az édesanyja az egyik újság szerint 53 éves, míg édesanyja 60

Én értem hogy azonnal kell a sztori, de könyörgöm pár napon belül úgyis sok dolog kiderül. Az nem elég? Az ilyen tévedésekkel nemcsak undorító lesz a bulvármédia hozzáállása de nevetséges is. Talán én vagyok a hülye amiért komolyan veszem az ilyen sajtótermékeket.

Ami pedig az embereket (bocsánat, a kommentelőket) illeti: tényleg ennyire irigy, keserű és szánalmas népség vagyunk, vagy csak éppen a népesség azon hányada képviselteti magát nagyobb számban a kommentelők között akik irigyek, keserűek és szánalmasak? Részvét és gyász helyett egyből azzal jönni, hogy na aki el tud menni Egyiptomba (kűfődre) nyaralni meg búvárkodni, az aztán biztos nem átlag szegény kiszolgáltatott magyar, hanem csaló, szélhámos és gazdag. Értük nem kár. Mert ezek szerint aki megengedhet magának egy egyiptomi nyaralást az nem ember? Annak a halála nem akkora veszteség mint azé aki a panelban vagy a munkahelyén (munkaidőben) írogatja a szánalmas hozzászólásait?

Akkor jelentem az én halálom se lenne akkora dolog és ha körbekérdeztek az ismerősök között elég sok hasonló emberrel fogtok találkozni. Mert Egyiptom nem luxus. Last minute vagy utószezon (különösen a last minute utószezon) olcsóbban kijön néha mint a Balaton. És ha ezek az emberek erre költik a félretett pénzüket? Kinek mi köze hozzá? Azért mert képesek takarékoskodni, esetleg nincs hitelük vagy urambocsá’ valóban adót csalnak és emiatt van pénzük kevesebbet érnek? A lényeg itt az, hogy tragédia történt, váratlan tragédia és az érintetteknek semmi szükségük nincs a kommentelők epés, vérkomoly okfejtéseire, melyek szerint „nézd meg a házat a képen… itt jómódúak haltak meg”. A kedvencem az volt, hogy „itt biztosan nem bérből és fizetésből élők haltak meg”. Erre nem lehet mást mondani, csak azt, hogy „He?”.  Továbbá azt fejtegetni, hogy egy hét hónapos terhes kismama „minek teszi ki a lábát az országból” nemcsak bicskanyitogató de rendkívül primitív is.

Kedves Kommentelők egy dolgot nagyon elfelejtetek: ez a történet nem a ti nyomorúságos életetekről szól. A kutyát nem érdekli hogy nektek nincs pénzetek nyaralni menni (én se voltam idén, mégse szóhányok sehol, csak itt és csak most) vagy az, hogy mekkora szar ez az ország. Ez a történet róluk szól. A balesetesekről, a hozzátartozókról, a túlélőkről és az elhunytakról. Lehet őket gyászolni, de nem kötelező. Lehet részvétet nyilvánítani, de nem kötelező. És ami a legfontosabb: lehet nekik adakozni, de nem kötelező. A kutya nem kényszerít senkit arra hogy hívja a segélyvonalat vagy fizessen be a számlákra pénzt (például én sem teszem). De azt ne merészelje mondani senki, hogy ezek az emberek nem érdemlik meg az együttérzést és/vagy a segítséget csak azért mert volt pénzük nyaralni menni.

Ugyanolyan emberek (voltak) mint bárki más. Az érdekes az egészben az, hogy éppen a halál esetében nem számít, hogy ki mennyire gazdag, szegény, okos vagy buta, sőt az sem számít hogy hol van és mit csinál. A halál egyszer mindenkit elér. Őket éppen most és éppen így. Úgyhogy szerintem hagyjuk őket békén. Nem ismerem az érintetteket, de abban teljesen biztos vagyok, hogy a cirkuszra ami a bulvárban folyik a világon semmi szükségük nincsen. Azt hiszem legalább a tiszteletet megadhatnánk azzal, hogy mindannyian visszavonulunk.

Mi, akik nem vagyunk érintettek annyit tehetünk, hogy elgondolkodunk az élet törékenységén és felhívjuk vagy hazaérvén megöleljük szeretteinket. Mert mi megtehetjük. Sokan a balesetesek közül már nem.

Úgy vettem észre az ilyen cicanaplók akkor kezdenek lapossá válni amikor a delikvensek megszokják egymást, kevesebb a konfliktus és egyébként nyugi van (meg keveset vagyunk itthon). Na most pont így történt. Alvás, evés, kis fújás és morgás. És: megsimogattam a tábornokot.

Nem tudom hogyan történt, a helyzet és a pillanat hozta, félálomban feküdt az asztalon én meg odaugrottam és nem szemből hanem oldalról elkezdem simogatni. Még az állát is megvakargattam és tetszett is neki. Ebből azt gondoltam, hogy ha a barátnőm szombaton visszatér Bömbi-szelídítésre akkor sikerrel jár majd. Mondjuk, hogy félsiker született.

A lányok nagyjából egy kiló párizsival felszerelkezve érkeztek a programra, nem hibáztatom őket, elvégre mindannyian tudjuk, hogy a tábornok nem könnyű eset. Az etetés hiba nélkül zajlott, a négyből három macska részt vett, Bogyi inkább nem, mert tudjátok a vörösiszapos seggű kisasszonynak rendkívül kifinomult ízlése van, a párizsi nem kell, ahogy a csirkemell sem, a főtt kukorica viszont jöhet. De egyébként kizárólag prémium száraztáp, elvégre angolkisasszonyok nevelték mielőtt hozzánk került.

A lényeg, hogy Bömbi nyelte a párizsit ahogy kell, de a simogatás részére már nem annyira volt vevő. Közben rájöttem, hogy felé nem lehet szemből közelíteni csak oldalról és csak akkor amikor félájult. Kajálás közben ezek a faktorok nem játszottak, és a szelídítés nem is haladt sehova, sőt Bömbi egy igen méretes karmolást is kiosztott menet közben. A végén amikor már majdnem feladtuk és sikerült meggyőznöm a lányokat, hogy Bömbi nem simogatható jószág, a tábornok elheveredett az asztalon, delíriumba esett és végre sikerült megcirógatni egy kicsit. Mindent összevetve örülök, hogy túléltük, ami csoda mert egynél sokkal több saller volt benne a pakliban.

Egyébként azt gondolom, hogy a gyerekek nagyon vágynak már haza, legalábbis bármikor jön valaki a folyosón mereven az ajtóhoz tapadnak. Gondolom a szülőket várják.

Ma reggel amikor készítettem össze a cuccaikat, hirtelen ötlettől vezérelve kipróbáltam azt a szelídítő technikát Bömbinél ami Benyeszt minden alkalommal a padlóra küldi és képzeljétek működött. A tábornok a hátára fordult, hagyta hogy megvakarjam a hasát és mintha még dorombolt is volna. Franc hogy ez utolsó nap jutott eszembe, de az igazat megvallva annyira féltem tőle eddig, hogy nem mertem megpróbálni.

Nem emlékszem régen hogy volt amikor anyuék értem jöttek egy-egy tábor végén, de valami olyasmi lehetett mint amit a vendégművészek előadtak amikor megjöttek a gazdik. Konkrétan tojtak a fejükre. Nem volt, „jaj Mami annyira hiányoztál”, se „jaj de jó mehetünk haza”, inkább a „megyek a kanapé mögé mert jött valaki” elvet követték, de végül azért csak megismerték a szülőket.

Mindent összevetve jó volt ez a bő egy hét, szerintem jól érezték magukat a gyerekek és a végére teljesen feloldódtak, annyira hogy mindenki az ágyban aludt. Úgyhogy jöhetnek legközelebb is.

Emlékeztek még mit írtam az előző poszt végén a tábornokról? Hogy már nagyon közel vagyok ahhoz, hogy megsimogassam és BFF-ek legyünk. Na a mai események alapján ez sztornó. De kezdjük az estével.

Én komolyan nem értem, hogy ha két macska szembetalálkozik mondjuk a fürdőszobaajtóban akkor miért nem lehet szépen csendben elmenni egymás mellett. Miért kell acsarkodó hangokat kiadni meg morogni, miközben persze 45 méterre ülnek egymástól, tehát bunyó nincs csak izmozás. És ezt vajon miért hajnalban kell? Erre sincs válasz.

A másik elég bosszantó dolog az IKEÁ-s papírzacskó volt, de arról nem panaszkodom mert én hagytam elöl, én vagyok a pancser aki nem gondolta, hogy ezek éjszaka akarnak majd ugrálni a táskán. De amint már korábban írtam, az én macskáim rendesek, nem vagyok eléggé kiképezve az ezek szerint klasszikus macskaviselkedésre.

Amikor én felkeltem persze mindenki elvonult aludni, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, sőt amikor délután hazajöttem szinte szóra a reggeli pózokban feküdtek mindannyian. Hiába na, nehéz a macska-lét.

Délután átjött egy barátnőm a kislányával cicanézőbe. Bogyi nagyon hősiesen tűrte a megpróbáltatásokat, Benyesz inkább illegalitásba vonult, Borisz meg időnként keresztül illegette magát a szőnyegen a hatás kedvéért. Na de Bömbi. Nos ő egy darabig a kanapé mögött kuksolt, időnként kipillantva, hogy mi a helyzet. A barátnőm ebből azt szűrte le, hogy Bömbi biztosan nagyon kedves és aranyos, sőt kifejezetten szép. Mondtam neki, hogy furcsa egy ízlése van, ráadásul még erősködött is, hogy meg akarja simogatni a tábornokot.

Felnőtt ember létére kábé negyed órán keresztül udvarolt a tábornoknak szóban, milliméterenként tette közelebb a kezét, majd amikor már úgy érezte nyeregben van, Bömbi bemutatta miért olyan rossz a híre, fújt, morgott és bazi ideges lett. A probléma az volt, hogy a kislány a kanapé szélén ült és Bömbi elkezdett felé is kapdosni meg fújni, sőt amikor találkozott a szemük, úgy tűnt a tábornok torokra is ugrani fog. Ezt szerencsére megakadályoztuk, és én ismét feladtam a barátkozós terveimet. Mondjuk annyit Bömbi javára kell írnom, hogy most már legalább megadja a lehetőséget arra, hogy felismerd, nem akar barátkozni. Aztán a te bajod, ha ez nem esik le.

Borisz a hatás kedvéért ismét feltranszportálta magát a szekrény tetejére, ha úgy mennek el, hogy minden makett sértetlen, nagyon meg fogom dicsérni. Ellenkező esetben, hát remélem jó kapcsolatban van az égiekkel. (Nézzétek a mancsát a képen!)

Nem, ez most nem egy általános kijelentés, hanem az én két gyerekemet dicséri. Ugyanis ezt még soha nem mondtam vagy gondoltam, de ők tényleg rendesek. Nem ugrálnak a bútorra, nem élezik a karmukat a kanapén, nem borogatnak le edényeket és csak nagyon magyarázható helyzetekben vizelnek a táskánkba.

Szóval azt is lehet mondani, hogy nem vagyok edzett ilyen téren. A kölykökkel anno persze más volt, arra számítani lehet, hogy egy 10 hetes terroristát napjában többször kell lehorgászni a függönyről, de két felnőtt vendég esetében valahogy azt feltételeztem megelégszenek néhány csörgős labdával.

De mielőtt elmagyaráznám miről is van szó pontosan, elmesélem mit álmodtam. Ültem a számítógépnél és a szobában mindenhol bokáig ért a macskaszőr, konkrétan Borisz szőre. Őszintén megmondom egyébként is nehéz néha eldöntenem, hogy egy adott csomó most tőle származik vagy csak egy valódi porcica a kanapé mögül és érdekes módon az álmomban sem tudtam eldönteni és azon aggódtam, hogy ezt sürgősen össze kell takarítani, hogy juthattam idáig és anyu mit fog szólni. A kérdés, hogy miért pont Borisszal álmodtam?

Vissza a rendetlenkedéshez: napközben aztán kaptam egy MMS-t (amúgy nem értem miért kell engem kiidegelni ilyenekkel amikor tehetetlen helyzetben vagyok) arról, hogy Borisz a makettek között ül a nagy szekrény tetején. A makettek a Parlament, a Hősök tere, egy babaház, a Brandenburgi kapu és az Eiffel torony. Darabonként három nap volt őket összerakni, majdnem szakítottunk Attilával míg a Parlamentet csináltuk és ez a szemtelen kandúr ott csücsült közöttük (megsúgom, se Benyesznek se Bogyinak soha eszébe nem jutott felmenni oda). Bömbi tábornok alulról a tévé mellől támasztotta a projektet, szerencsére ő nem próbálkozott felmenni, akkor valószínűleg sztrókot kaptam volna.

Borisz amellett, hogy egy rongy alak, gyönyörű. Annyira szép, hogy minden egyes alkalommal elcsodálkozom rajta, amikor ránézek. A nyakán úgy áll a szőr, mint a középkori angolok fehér gallérja a festményeken, mindig kifogástalan és minden szál irányban áll. Továbbra sem tartanék ilyen cicát, de ahogy már mondtam gyönyörű.

Kezdem sajnálni, hogy hamarosan elmennek, mert kezdenek megbarátkozni az én cicáimmal. Már mindenki vígan jár-kel a lakásban, sőt egyszer Benyesz és Borisz összedugták az orrukat, de aztán végül mégis úgy döntöttek, hogy a fújás a legjobb megoldás. Kár, pedig nagyon szeretnék közös képet róluk. Mondjuk Bogyi továbbra is keményen püföli szerencsétlen Boriszt, hiába mondtam neki, hogy csak azért mert ő az egyetlen kislány nem kell folyton verekedni, de nem hallgat rám.

A tábornok hamarosan meg fog törni. Szerintem most feszíti belül a szeretetéhség, de mégse akarja/tudja feladni a rosszindulatú énjét, ezért most ott tartunk, hogy megszagolja a kezem, leesik neki, hogy én nem Mami vagyok majd morog egyet, odébbáll és tőlem kettő méterre henteregni kezd. Meglesz ő még nekem a héten, ha addig élek is.

A második éjszaka viszonylagos nyugalomban telt, mindössze egyetlen sallert osztottak a nagy sötétben, azt ismét szegény Borisz kapta az én harcimacska Bogyimtól. Hiába, az irodai szék háta eltakarta a kislányt az asztalon, Borisz meg csak arrafelé nézelődött. Ezt azért tudom, mert a zajra egy másodperc alatt felkapcsoltam a villanyt, ami kiégette mindenkinek a retináját, de előtte még szemügyre vettem a helyzetet.

Vasárnap relatíve kevés időt töltöttem itthon így szerencsére nem tudom mi mindent műveltek a gyerekek, de akkor még minden a helyén volt. Borisz egy tündérmazsola, visszahozza amit eldobsz neki, de persze csak addig amíg neki tetszik, ettől marad macska. Bömbi tábornok meg szerintem borderline kóros, mert hempereg, hentereg meg néha már nem néz olyan gonoszan, de amikor felé nyúlok, hogy akkor most eljött a pillanat, mindig menekülőre kell fognom, olyankor örülök, hogy egy éles sarok sincs a környéken mert istenesen beverném a könyököm.

Vasárnap éjszaka lett volna az első nyugodt morgástól, Bömbi basszustól és pofozkodástól mentes éjszaka, de a takarítónő csengetett 5.20-kor, persze a villanyt akarta, az nem baj, hogy nagyjából 45 méterre van egymástól a két kapcsoló. Persze mindenki felkelt, kivéve Attilát de őt meg én ráztam fel hogy lesz szíves levándorolni és megvívni a betörővel. Közben nagyjából az összes macskában hasraesett, de érdekes módon a ezen kis intermezzo után mindenki visszaaludt, kivéve Boriszt aki nyávogni kezdett. Meggyőztem, hogy hagyja abba.

Napközben aztán kaptam egy telefont, hogy a lakás tulajdonképpen romokban van, odalett egy cserepes szárazvirág a tévéről, a mellette lévő macskaszobornak letört az egyik füle (bezzeg az élő macskáknak az összes fülük megvan), egy marcipán motor megsemmisült és a sajtfalatos doboz teljes tartalma beborult…na hova? Hát persze hogy a sokat próbált szívem csücske vitorlásvirágba, ami éppen túlélte a kormos terroristák regnálását pár hete. Mivel Borisz úrfi túlságosan elégedetten feküdt a szőnyeg közepén, milliméterre beállított tappancsokkal, arra jutottunk, hogy biztos ő volt. Elvégre a mi gyerekeink kizárva, a tábornok meg ugye alapból nem lehet, vagy ha mégis akkor automatikusan a mondat középső része érvényes.

Így amikor a telefonban értesültem a lakást ért károkról és a vitorlásvirágba borult sajtfalatokról, arra gondoltam, megragadom Borisz üvegmosókefe farkát és annál fogva elrángatom egy becsüshöz majd még ma este felteszem a vaterára. Persze sose tennék ilyet, Házisárkány nyilván e sorok olvasásától is infarktust fog kapni, pedig még nem is tudja micsoda fejlemények voltak.

Történt ugyanis, hogy már itthon voltam, amikor irdatlan nagy zaj jött lentről, gondoltam Borisz ismét alkot, de amint lezúgtam a lépcsőn megdöbbenésemre maga a tábornok préselte ki magát a tévé mögül. Úgyhogy egyáltalán nem biztos, hogy Borisz a bűnös, csak ugye ha rangban ennyivel felette áll valaki (meg felettem is mondjuk) akkor nyilván az alattvaló viszi el a balhét. Elárulom, hogy míg ezt a posztot írtam, kétszer kellett lerohannom furcsa zajok miatt és Borisz el sem mozdult a kanapéról. Az átokfajzat mélyen tisztelt tábornok meg a szekrényről „besuhant” a kanapé mögé, ahogy leértem. Fővesztés terhe mellett majdnem biztosra kijelentem, hogy Bömbesz a tettes.

Egyébként a gyerekek kezdenek összeszokni, már mindenki járkál mindenhova, szegény Benyesz is lejutott az emeletről majdnem három nap után, szóval alakul a dolog. Persze a vendégművészek pont akkor fognak elpályázni, amikor már vígan kvaterkáznának a két eredeti B-vel.

Először is képek nincsenek még, mert lemerült az elem a fényképezőben és elfelejtettem venni, de ma mindenképpen veszek.

Az első éjszaka nagyjából hatszor keltem fel, de a legutolsó jó volt, mert Borisz kellette magát lent a szőnyegen és dorombolt is. Mint utóbb persze kiderült, csak éhes volt.

A kedélyek úgy tűnik valamelyest lenyugodtak, Benyeszék fönt berendezkedtek, olyannyira, hogy Benyesz tegnap reggel már kereste az alkalmas helyet a szobában a szarásra, de időben letranszportáltuk az alomba. Ugyanis Bömbi – aki egyhangú szavazással tábornok lett - nem engedte le az én bátor nagyfiamat a lépcsőn. De ennél még figyelemre méltóbb, hogy amikor a lenti vécébe szerettem volna bemenni, engem sem engedett be. Fújt, morgott és kapdosott, esküszöm nagyon félelmetesen csinálja. Úgyhogy inkább fölmentem. Ellenben ő korlátozás nélkül feljön az emeletre, szétnéz, miközben az én gyerekeim az ablakpárkányon vigyázzban állnak (ülnek) és remélik nem követtek el semmi rosszat.

Napközben a vendégművészek elvonultak a kanapé alá sziesztázni, az istennek nem tudtam kiimádkozni őket onnan, úgyhogy hagytam is hadd pihenjenek.

Délután arra lettem figyelmes, hogy a megszokott Bömbi basszus szól valahonnan, mentem is ellenőrizni a dolgokat, de kiderült, hogy csak a szomszéd fúrt valamit…hát na, Bömbi ezek szerint olyan jól nyomja, hogy nemcsak koncerten de építkezésen is alkalmazhatnák.

Este aztán kezdődött a móka. A gazdik elláttak jó tanácsokkal és sajtfalatokkal a játékot és szórakozást illetően. Azt mondták a sajtfalatokért a két gyermek megőrül, megbolondul, ezzel tuti sikert aratunk majd. Nos a következőképpen zajlott ez a siker: Bömbi tábornok és Borisz feküdtek a szőnyegen, közéjük dobtam egy falatot, és…semmi. Közelebb mentem és adtam még egyet, de továbbra is csak bámultak rám. Majd egy gyenge pillanatomban azt találtam mondani nekik, hogy „Anyátok szerint ezt imádjátok, ezért megőrültök, most mi van?”, de ettől persze csak még hülyébbnek néztek engem. Szóval a sajtfalatokkal nem próbálkozom egy darabig.

Borisz kiváló focistajelölt, vagy akár baseball-játékos is lehetne, mert levegőben két manccsal hiba nélkül kapja el az alufóliagurigát, majd vissza is hozza. A mancsa önmagában is szenzációs, mert jó nagy és szőrös, még a körmei között is csupa bunda. Egyetlen hátránya, hogy a szőre felszed minden létező koszt, és a kanapé alatt és mögött relatíve hosszú idő óta nem volt feltakarítva. Nem baj, Borisz most úgyis előhoz mindent. Majd igyekszem szombat este leporolni és tisztán visszaadni a gazdiknak.

Bömbi aki elvileg nem játékos alkat, először rá se hederített a csörgőlabdás horgászbotra, majd amikor letettem a földre észrevétlenül odalopózott és hanyagul pofozni kezdte a labdát, szigorúan fekve persze, ugye egy igazi úr máshogy sehogy. Vén fütyi létére ott hentergett a szőnyegen a labdával, ekkor azt gondoltam, hogy kicsit enyhült a megvetése és mégis barátok lehetünk. Ez egyelőre erősen egyoldalú elképzelés, de még nem adtam fel teljesen. Tegnap már kevesebbszer öntött el az az érzés, hogy a torkomnak ugrik, ugyanakkor továbbra is azt gondolom, hogy ez bármelyik percben megtörténhet, és ezzel a lakás összes többi lakója is így van, még Alajos is, aki pedig ugye a sarokban héderezik a hálója biztonságában.

Rendhagyó hét következik, cicanaplóval.

Az úgy volt, hogy nem olyan régen kaptam egy levelet Házisárkánytól, hogy bő egy hétig macskaszitterre lenne szüksége a két édesdrágatündérmanó cicájának Bömbinek és Borisznak. Nagyjából két perces mérlegelés után úgy döntöttünk vállaljuk őket és elkezdtük egyeztetni óráinkat.

Házisárkány leírta, hogy nem akar zsákbamacskát árulni, Bömbike finoman szólva nehéz természetű cica, nagy is, zsémbes is, tehát nem könnyű eset. Mondtam neki, hogy Benyesz után sok újat nem fog tudni mutatni nekem a fiatalúr (aki egyébként 7 éves), de azért persze figyelni fogunk hogy ne menjünk az agyára. Borisz egy tündérmanó, nemesi származású fajtatiszta szibériai kandúr, ő a fiatalabb még csak most múlt 2 éves.

Bömbi

Borisz

Egyszer azt olvastam valahol, hogy három kandúr – az ivartalanítás ellenére – nem fér meg egy háztartásban és végül valakinek mennie kell, mint abban a nyomorult Való Világban. Mivel Benyeszem egyébként sem a bátorság bajnoka, egyből azt vizionáltam, hogy szegény a kis batyujával elhagyni kényszerül otthonát, mert a két jövevény kandúr legyűri a harcban. Emellett az utolsó napokban rendszeresen ébredtem arra az álomra, hogy a szőnyegen harcolnak és az egyik fiú elveszíti az egyik szemét. Ezeket persze nem osztottam meg a gazdikkal mert úgy tűnt Házisárkány is eléggé Mami típus és nyilván nem azért utazik nyaralni, hogy aztán ő is az én rémképeimmel álmodjon.

Benyesz

Bogyi

Tegnap este aztán eljött aminek jönnie kellett, megérkeztek a gyerekek, negyvennapi hidegélelemmel, alomtálcával, sajtfalatokkal és így tovább. Nos, Bömbi valóban lúméretű, de ugye Benyesz se kicsi, viszont van egy nagy különbség: Bömbinek a feje is hatalmas. Borisz gyönyörű, tényleg igazi nemesi, úri jószág, olyan farokkal amit bátran lehet portörlésre és üvegmosásra használni (amit persze nem fogunk megtenni). Ahogy megérkeztek a jelszó mindenkinek laposkúszás lett, még nekem is mert a vendégek bevették magukat a kanapé alá és időnként térd-könyök helyzetben, mint Ryan közlegény megkukkoltam őket. Attila azt mondta, hogy ő bizony nem néz be, mert a végén még úgy jár mint a szereplők a Cápában, hogy jön a zene, aztán a sötétből előtör egy alak és kikaparja a szemét.

Szegény Bömbi úgy nyáladzott mint egy csecsemő mikor fogzik, hirtelen nem tudtam kit hívjak, az orvost vagy a gazdit, de végül az orvosra szavaztam, aki ezt mondta, hogy ha nem nyalt bele semmibe akkor ez a stressz és az utazás miatt van. Én meg majdnem sírva azt ismételgettem: „Szegény, tényleg azt hiszi, elhagyta a Mami?”.

Lefekvés előtt, hogy még jobb legyen az este, Borisz eltűnt. Komolyan nem volt sehol. Mivel nem volt nyitva se ajtó, se ablak nyilván a lakásban kellett lennie. Mivel nőből vagyok, egyből szövevényes történeket gyártottam arra, hogy hogyan szökhetett mégis ki, és már az lebegett a szemem előtt, hogy meg kell mondani a gazdiknak, hogy mínusz egy macska van. A kis szemét persze a kanapé mögött a radiátor alatt kuksolt, sehonnan se lehet észrevenni, csak ha kihúzzuk a kanapét.

Bömbi az első perctől fogva művészien morog, ha rákötnénk egy erősítőre, elég jól szólna a basszus, amilyen közel van a ZP még koncertet is adhatna. Mondjuk azt nem volt olyan vicces, hogy ültem a gépnél, ő feküdt a padlón mellettem és meredt szemekkel morgott. Attila azt mondta, hogy ő a helyemben elmenne onnan. Persze mondjuk ő a 10 hetes Pupilla elől is felmászott a kád szélére, szóval ő sem a bátorság bajnoka.

Éjszaka én voltam ügyeletben, nem aludtam semmit, mert folyton morgás itt és fújás ott, Bömbi kitett magáért, bár azt nem tudom, hogy rám miért kell ugyanúgy fújni mint a macskákra és nem szép tőle mindezt vaksötétben csinálni, mert úgy éreztem magam, mintha egy erdőben lennék ahol a hang irányából jön a medve. Borisz ellenben nagyon kis cukor, már bújt, feljött az ágyra és dorombolt is, de aztán Bogyi adott neki egy sallert és szegény kisfiú visszarohant a kanapé alá.

Bömbi többször az ágy mellett ült az én oldalamon és meredt szemekkel bámult engem, erre ébredni ismét majdnem vaksötétben, nem kellemes érzés, úgy felordítottam egyszer hogy majdnem jöttek a rendőrök is.

A rangsor reggelre tisztán kialakult, Bömbi az úr, Benyesz utána, majd Bogyi és végül Borisz. Szegény Borisz nem hiszem hogy jöhet előrébb, mert Bogyi elég tüzes menyecske ha jövevényekről van szó, de aztán ki tudja, érhetnek még meglepetések engem is.

Eddig egyszer voltam főzőtanfolyamon, tavaly októberben, ott tanultam ezt a remek kis salátát. Igaz, hogy 1 kilós káposztát nehéz találni, de akkor is érdemes ezt kipróbálni ha csak a megvett fej negyedét használjuk el, a többi jó lesz párolt káposztának. Ha másnap fogyasztjuk, akkor lesz igazán lila a saláta, mert a káposzta leve befesti az almát is. Nekem ez az egyik kedvenc salátám, de nem ajánlom úgy készíteni, hogy a férfiember is rá van kényszerülve, mert abból baj lehet. A férfiaknak – ki tudja miért - nem jön be.

Hozzávalók (6 személyre)
1 kg lilakáposzta
1 nagy fej lilahagyma
3 közepes alma
2 ek mazsola
2 narancs
1 kis csokor petrezselyemzöld
só, bors
olívaolaj

A káposztát csíkokra vágjuk, figyeljünk arra, hogy ne legyenek orbitális méretű darabok, a torzsáját mindenképpen vegyük ki. A felcsíkozott káposztát egy mély tálba tesszük és megsózzuk, hogy egy kicsit összeessen.

A hagymát meghámozzuk és finomra aprítjuk. Az almát negyedeljük, magházát kivágjuk majd kockákra vágjuk.

A narancsok levét egy kisebb tálba facsarjuk, 1 ek olívaolajat hozzákeverünk majd sóval és borssal fűszerezzük.

A káposztához adjuk az almát, a hagymát és a mazsolát, majd az egészet meglocsoljuk a narancsos öntettel. Hűtőben néhány órát állni hagyjuk az egész salátát.

Tálaláskor frissen aprított petrezselymet szórunk a salátára, de ha igazán szuperegészséges hatást szeretnénk elérni, akkor csírát is tegyünk a petrezselyem mellé/rá.

A mazsolakérdés itt is kardinális, hiszen sokan vannak, akik szerint a mazsola legalább annyira haszontalan a konyhaművészetben mint szerintem a darazsak a természetben. De jó hír, hogy ennél az ételnél sem kötelező elem ez a förmedvény, én szeretem, ezért teszek bele, aki nem szereti hát hagyja ki.
 

Hogy rohadna meg. Pedig az ötlet alapvetően tök jó volt, még így is ehető lett, attól eltekintve hogy az utolsó pár szelet húst bunda nélkül kellett megsütnöm. A megégett fehér szezámmag nem egyenlő a fekete szezámmaggal. Előbbi sokkal büdösebb és nem mellesleg keserű is. Tehát az első könnyű (direkt nem diétás vagy fogyókúrás) vacsora: csirkemell joghurtos pácban és szezámos bundában.

Hozzávalók (4 személyre)
60 dkg csirkemell
1 nagy pohár joghurt
2 gerezd fokhagyma
2 ek szezámmag
zabkorpa
só, bors
olívaolaj

A joghurtot törlőpapírral kibélelt szitába öntjük és a levét hagyjuk lecsepegni egy edénybe. A sűrű krémhez reszeljük a fokhagymát és sóval és borssal erősen fűszerezzük. A csirkemellet kisebb vékony szeletekre vágjuk és a joghurtos pácba forgatjuk. Néhány órát állni hagyjuk.

Egy tányérban összekeverjük a szezámmagot annyi zabkorpával hogy a hússzeleteket bele tudjuk forgatni.

Egy serpenyőben kevés olívaolajat hevítünk és a zabkorpába forgatott húst hirtelen megsütjük. Sajnos a szezámmag tényleg baromi gyorsan megég.

A kész húst párolt/sült zöldségekkel tálaljuk.

Szeressétek a zabkorpát mert csodaszer. Joghurtba keverve, vagy tejben zabpehellyel főzve kiváló reggeli és egy kanálka mehet a süteményekbe is nyugodtan.



 

Nem, nem vagyok bolond, és nem mellesleg grillem sincs itthon. Vagyis van, de az Aldis akciós és nagy a gyanú, hogy valamelyik volt szovjet tagállamból származik, vagy a helyi nyugdíjasklub ügyeskezű tagjai ragasztották a felületet, mert nem túl tartós.

A címet az egyik fitneszmagazinból másoltam, ez az egyik javaslat vacsorára. Vagy ebédre, ez végülis teljesen mindegy, a lényeg, hogy rohadtul kezd elegem lenni abból, hogy majd mi így meg úgy megmondjuk a tutit, ezzel az étrenddel gyerekjáték lesz leadni a súlyfelesleget és persze az ízekről sem kell lemondani. Aha, persze.

Ha azt mondja a cikk, hogy betűről betűre követve az étrendet tuti biztosan sikerül lefogyni, akkor a szerencsétlen delikvensnek biztosan nem jut eszébe sómentes fűszervkeveréket gyártani és abba forgatni az amúgy tuti szárazra sült csirkemellet és valószínűleg a zöldsaláta is előre csomagolt darabolt jégsaláta lesz persze öntet nélkül. Ebből elég, tiltakozom.

A téma azért érdekel és érint mert az elmúlt évek során tetemes mennyiségű súlyt sikerült felszednem, de ennek kb. a fele nem számít mert éppen múló étkezési zavaromból gyógyultam ki, tehát egy darabig mindenki örült, és nem volt baj a súlygyarapodás. Aztán hirtelen, úgy tavaly tavasszal már baj lett. Megjegyezte ez, végigmért az és ez jó egy éve így megy, persze csak tapintatosan, elvégre senki nem szeretné, ha megint vasággyal együtt lennék 20 kiló. Ellenben van egy kulcsprobléma: a testzsírszázalékom annyira magas, mintha legalább másfél mázsát nyomnék, azt képzeljétek el, hogy a testem majdnem fele zsír.

Viszont hiába nézegettem a magazinokat, nem találtam olyan étrendet, ami megfelelne nekem. Először is nem vagyok hajlandó elhagyni semmilyen alapanyagot, jó persze nem fogok kétpofára bacont zabálni, de alkalomadtán egy kis baconbe tekert csirkemáj igenis jó. Ezen kívül szeretem a tejterméket és a gabonát is, a túlzott fehérje-fogyasztástól pedig rövid úton fájni kezd a fejem, tehát ez sem játszik.  

Úgyhogy arra a következtetésre jutottam, hogy a sótlan, fantáziátlan diétás étrendeket igenis fel lehet dobni úgy, hogy az ételek kalóriaértéke ne emelkedjen meg, de mégis az embernek ne az legyen az érzése, hogy aszalt cipőtalpat nyamnyog és közben sült oldalasról és tejszínes szószokról ábrándozik.

Nagyon sokáig agyaltam, hogy hogyan lehetne a fogyást és a gasztroblogot összeegyeztetni, mert ugye ti nem akartok száraz húsokról és fonnyadt spenótlevelekről olvasni, nekem viszont tennem kell valamit, mert az az érzésem, hogy még néhány vajalapú mártás és vér helyett zsír fog folyni az ereimben.

Ne féljetek, hús lesz dögivel, a rizs lehet, hogy barna lesz és olyan szörnyűségek is bekerülnek mint a quinoa és a köles, de arra mérget vehettek, hogy kíméletlenül őszintén meg fogom írni, ha valami szar. Ja, és tuti, hogy ideges és felbőszült leszek néha, így küldjétek a csít a páromnak, mert neki lesz a legnehezebb.

Vannak helyzetek, amikor az ember igenis meggyőzheti magát és környezetét arról, hogy a főzés nem nehéz. Időigényes lehet, macerás talán, de nehéz semmiképpen. Persze krumplit és hagymát kell pucolni, a húst meg kell mosni és a kezed tiszta fokhagyma lesz ahogy a francos nyomón próbálod átimádkozni az anyagot.

Ha viszont jobban megnézzük a dolgot, pofonegyszerű a képlet: krumpli és hagyma karikára, rá a megmosott húsdarabok, ízesítésnek fokhagyma, parmezán, só és bors. Egy tepsibe rendezzük és 180 fokon sütjük, a vége felé felvehetjük a hőmérsékletet 200 fokra.

Az a szép ebben az egytálételben, hogy ezerféleképpen variálható, a krumpli mellé jöhet szinte bármilyen zöldség, gomba vagy esetleg baconszalonna is, a hús bármilyen állattól származhat, lehet karaj, hátszín vagy egyszerű csirkerész is, a lényeg, hogy nagyobb darab hús legyen egyben.

Hozzávalók (4 személyre)
6 egész csirkecomb / 1 konyhakész darabolt csirke / 2 szűzpecsenye / 80 dkg karaj egyben
1 kg burgonya
2-3 fej hagyma
2-3 paradicsom
3 gerezd fokhagyma
4 ek reszelt parmezán
1 ek vaj

A zöldségeket meghámozzuk, félkarikára vágjuk, a tepsiben elrendezzük, meglocsoljuk olívaolajjal. Ráreszeljük a fokhagymát és megszórjuk a parmezán felével. Ezután rátesszük az ágyra a sóval és borssal bedörzsölt húst, ha egyben van akkor lehetőleg középre.

Alufóliával letakarva kb. egy órát sütjük 180 fokon , majd szabadon még 40-45 percet. Az utolsó 20 percben rászórjuk a maradék parmezánt és a vajat kis forgácsokban eloszlatjuk a köreten.

Elrontani egy esetben lehet, ha odaég, egyébként semmi baj nem történhet.

Ennek a receptnek a felturbózott változata a legnagyobb szerelmem, sokkal több vajjal és olyan remek kiegészítőkkel mint a petrezselyem vagy a citromhéj.
 

A mai bevezetés érzelmes lesz. Tegnap már megpróbáltam ezt a rendkívül bonyolult szendvicset elkészíteni, de baromira odaégettem. Majd a sok megpróbáltatástól kínomban hozzávágtam a cuccot a konyhai csempéhez. Talán földhöz is vertem volna magam, de viszonylag régen volt felmosva és azért a teljes elkeseredettségnek is van határa. Mivel ez az utolsó csepp volt a pohárban erőt vett rajtam a „már erre sem vagyok képes” érzés és rendkívül sajnáltam magam. Ma újra nekiugrottam és csodák csodája sikerült.

Hozzávalók (2 személyre)

4 nagy vékony szelet kenyér

1 paradicsom

3-4 dkg vaj

10-10 dkg gouda és cheddar sajt

Egy serpenyőt szárazon felforrósítunk. A sajtot nagylyukú reszelőn lereszeljük. A paradicsomot vékony karikára vágjuk.

A kenyérszeletek egyik felét megvajazzuk és egy szeletet a vajas felével lefelé a serpenyőbe teszünk. Erre reszelt sajt, paradicsom, megint sajt és végül egy másik kenyérszelet kerül vajas oldallal felfelé.

Ha az alsó szelet már pirul, óvatosan fordítsuk meg a szendvicset, hogy a másik oldal is megpiruljon.

Gyakran kell forgatni mert könnyen odaég, különösen a második szendvics, mert akkor már teljesen forró a serpenyő.

Ha mindkét oldal megpirult, tányérra tesszük a szendvicset, félbevágjuk és lehetőség szerint azonnal fogyasztjuk míg a sajt olvadt.

Meleg teával vagy egy pohár borral tök jó vacsora, és hiába tűnik egy szendvics kevésnek a készítés közben, végül elég lesz. Olyan ez mint a spacecake. Attól mert nem érzed azonnal a hatást nem kell még egyet benyomni.

Ha már ilyen hosszúra sikerült a pihenésem, elgondolkodtam néhány változtatáson, ezek közül a legfontosabb a layout design továbbfejlesztése, annyit mondhatok, hogy már elkezdtük a dolgot – vagyis én csak magyarázok, mert nem igazán értek a grafikához és a webprogramozáshoz, de szerencsére olyannal élek egy fedél alatt aki igen, sőt nagyon is. Addig is megosztom veletek a tartalmi változtatásokat:

1. Ezentúl hetente egyszer vagy kétszer reggeli ötleteket fogok bemutatni, stopperrel mért pontos elkészítési idővel. Ez azért fontos, hogy ne lehessen azt mondani, hogy „erre nekem nincs időm” vagy más hasonló dolgot. Reggelizni kell, mert jó, mert feldob és mert annyi lehetőség van (és mert az elmúlt két hétben negyvenszer hallgattam meg Anyutól, hogy hogyan kellene étkeznem, hogy leadjam a három mázsa felesleget ami rajtam van).

2. Hetente egyszer olyan alapanyagból fogok főzni, amit még soha nem kóstoltam/nem próbáltam azelőtt. Ez lehet hús, hal, tengeri herkentyű, de ugyanúgy zöldség és gyümölcs is. Mert mi a helyzet például a marhanyelvvel, a pulykanyakkal, a kínai kellel és a paszternákkal?

3. Ez egy abszolút személyes rész, de azt gondolom belefér: havonta egyszer lesz könyvajánló, nem feltétlenül szakácskönyv vagy akár főzéssel kapcsolatos könyv, mivel annyi jó darab került a kezembe mostanában, hogy késztetést érzek arra, hogy megosszam veletek is.

Köszönöm a gyomorfájós tippeket, a húsleves egész jó volt, de sajnos még mindig fennáll a probléma. De a lényeg, hogy már látom az alagút végét.
 

Elnézést kérek amiért ennyire sokáig nem voltam, nem írtam és igazából nem is főztem. Pihentem, jó sokat. De közben rájöttem, hogy ez a blog igenis rendszert visz az életembe és a napi főzés nem hagyja, hogy többnapi mosatlan edény gyűljön össze. Emellett enni kell, márpedig ha kell akkor miért ne ennénk olyat ami jó, sőt nagyon jó.

Vártam az alkalmas és emelkedett pillanatot a visszatérésre, amikor is teljes erőbedobással tudok visszatérni a porondra. Az élet azonban nem ennyire egyszerű sajnos.

Ugyanis napok óta olyan gyomoridegem van, hogy nem tudok rendesen enni. Nem is kívánok semmi és ha arra gondolok, hogy enni kéne, még inkább görcsbe rándul a gyomrom. Nem, nem sajnáltatom magam, és nem, nem számít hogy mi okozza ezt, ami számít, az hogy szeretném ha ez elmúlna, vagy legalább kicsit enyhülne.

Egyetlen dolog segít, a csalántea, de abban meg kalória semmi nincs, tehát ugyanúgy meg vagyok lőve, ráadásul ez a tea még vizelethajtó hatású is.

Vasárnap kapok házi krumplifőzeléket, de addig ki kellene húzni valahogy, hacsak nem kezdek sürgősen fotoszintetizálni. Tehát ha bárkinek van ötlete nagyon fájós és nagyon ideges gyomorra, lehet a legegyszerűbb kaja, kérem ossza meg velem, mert ez így rohadt egy érzés.

 

Biztosan veletek is előfordult már, hogy félrehittétek mit alkottok éppen. Nos ez az étel ennek az iskolapéldája. Merthogy ez nem rizottó, inkább rizsragu vagy sajtos rizs vagy ilyesmi. Csakhogy mivel annak idején kicsiny otthonunkat nem érte el a new-wave gasztronómia, és előszeretettel készült a legtöbb húsos fogás sertéscombból (jó lesz az is jelszóval) így tudta a fene, hogy többféle rizs is létezik és bizony zacskós rizsből soha a büdös életben nem készülhet rizottó. Egyetlen mentségem van: 16 éves voltam ekkor. Ez volt a legelső étel amit készítettem önállóan recept nélkül és higgyétek el, nagyon finom. Gyorsan elkészül, ugyan kicsit proli de teljes egészében az én gyerekem, méghozzá a legelső.

Hozzávalók
2 tasak rizs
1 nagy fej vöröshagyma
40 dkg csiperkegomba
3 paradicsom
10 dkg prágai sonka
25 dkg trappista sajt
só, bors
olívaolaj

A hagymát meghámozzuk és finomra vágjuk. A gombát megmossuk és durvára aprítjuk. A paradicsomot meghámozzuk, kivágjuk a zöld szártövet és a húst felkockázzuk. A sonkát apróra vágjuk.

A sajtot lereszeljük. A rizst a csomagoláson található utasítás szerint megfőzzük.

Egy ferdefalú teflonedényben olajat hevítünk rádobjuk a hagymát, majd pár perc pirítás után hozzáadjuk a gombát. Lefedjük és hagyjuk párolódni.

Amikor a gomba félpuha, hozzáadjuk a paradicsomot és a sonkát, majd sóval és borssal erősen fűszerezzük. Ha a paradicsom szétesett, kapcsoljuk feljebb a lángot mert nem szabad, hogy leve maradjon a ragunak.

A főtt rizst hozzáadjuk a raguhoz, jól elkeverjük, majd beleszórjuk a reszelt sajtot és azt is belekeverjük. Ellenőrizzük az ízesítést. Citromgerezddel tálaljuk.

A közeljövőben elkészítem ezt igazi rizottónak ugyanilyen alapanyagokból, kíváncsi vagyok milyen lesz.


 

Azért szeretek hazajárni, mert rengeteg kincsre bukkanhat az ember a nagy ház különböző pontjain. A garázsban rendszeresen horgászok magamnak olyan háztartási kellékekből amiket Anyu több hónapra felhalmoz, a nappaliban minden fontos szaklap (Best, Nők Lapja) megtalálható hetekre visszamenőleg és plusz bónusz, Anyu olyan receptújságokat vesz amiket én nem. Így mindig találok valami gyöngyszemet, ez a mexikói csirke is ilyen.

Hozzávalók (4 személyre)
60 dkg csirkemell
1 mk erőspaprikakrém
liszt
kukoricapehely
só, bors
olaj

Saláta
6 paradicsom
2 avokádó
1 fej lilahagyma
fél csokor korianderzöld
1 lime leve
só, bors
1 ek méz

A csirkemellből szeleteket vágunk, kiklopfoljuk, majd sóval, borssal fűszerezzük és megkenjük csípős paprikával.

A húst „panírozni” fogjuk, ehhez kell liszt, egy tálban jó hideg víz és a kukoricapehely, amit durva morzsás állagúra összetörünk. A csirkemellet először lisztbe, majd vízbe és kukoricapehelybe, megint vízbe és megint pehelybe forgatjuk. Ha készen van, lefedve félretesszük.

A salátához az avokádónak kivesszük a magját és kanállal kivájjuk a húst, ezt kockákra vágjuk, tálba tesszük és pár csepp lime levet facsarunk rá, hogy ne barnuljon meg.

A paradicsomot megmossuk és felkockázzuk, a hagymát meghámozzuk és finomra vágjuk. Mindkettőt az avokádóhoz keverjük. A salátát sóval, borssal és mézzel ízesítjük és aki szereti a csípőset egy kis piros chilipaprikát is vághat bele. Végül az egészet megszórjuk durvára vágott korianderzölddel. Tálalásig hűtőbe tesszük.

A hús sütéséhez olajat hevítünk (annyit, hogy a húst ellepje), majd oldalanként pár perc alatt aranybarnára sütjük a szeleteket. A salátával tálaljuk.

Az ízek fantasztikusak, az egésznek kicsit mexikói ízvilága van, tényleg nagyon jó, érdemes kipróbálni.
 

A szilvásgombóc készítése minden háztartásban sarkalatos pont. Tudniillik vagy jó gombócot készít az asszony vagy nem. Ha igen, akkor az mindig jó, ha nem akkor a feje tetejére is állhat, soha nem lesz jó. Ilyenkor ráfogják a lisztre, a krumplira vagy a rossz levegőre, de nincs mit tenni, van aki tud gombócot főzni és van aki nem. De szerencsére általában a szűk, de minimum a kiterjedt családban akad egy kezekész lyány aki gombócmester.

Anyukám kiváló szilvásgombócot készít, erre élő és már nem élő tanúk vannak, egy egész falunyi, hiszen már annak idején mikor ő „újasszony” volt, az egész falu csodájára járt az ő gombócának, és dicsérték, mit dicsérték istenítették, hogy egy ilyen csinos fiatal lyány ilyen kiváló gombócot tud főzni. Bezzeg az anyja, meg a nagyanyja na azok nem tudtak soha, nekik mindig leragadt, csirizes lett, sőt néha szét is főtt. Még néhai dédnagyapám, aki aztán megválogatta a szavait, a dicséretet meg főleg, igencsak jóízűen ette ezt a jóféle szilvásgombócot. És hogy ne szakadjon meg a hagyomány, mostanság mi esszük. Nem sűrűn készül, de akkor mindig nagy ünnep van nálunk.

Burgonyás tészta alaprecept

1 kg burgonya (lisztes fajta)
20-30 dkg liszt (attól függ mennyire lisztes a burgonya)
4 ek búzadara
1 tojás
3 ek olaj

Só nem kell bele, mert attól a tészta megkeményedik és nem lehet majd formázni, ez nagyon fontos. Különben is sós vízben fő majd ki, az éppen elég lesz.

Míg fő a burgonya, elkészítjük a prézlit, olajon zsemlemorzsát pirítunk. Felteszünk egy nagy fazékban vizet, amibe olaj és só kerül. Ezen kívül fahéjas cukrot készítünk a szilvának.

Ha nagy gombóc készül egész szilva megy bele, ha kicsi akkor csak fél. De azért magozzunk ki jópár darabot, ha egész szilvát teszünk a gombócba akkor magozásnál ne vágjuk teljesen szét a gyümölcsöt Az alaprecept nagyjából 12-14 gombócra elég, attól függ lesz-e nudli. Ha lesz akkor azt kell majd először kifőzni.

Ha a krumpli megfőtt, melegen meghámozzuk és áttörjük. Hozzáadjuk a lisztet és a darát, de figyeljünk, hogy hozzáadni mindig könnyebb mint elvenni. Ezután jön a tojás és az olaj. A tészta legyen közepesen lágy.

Nudlit úgy készítünk, hogy a gombóc tésztából egy darabot megsodrunk és abból vágunk ujjnyi darabokat. Mindig lisztezzük a deszkát mert különben leragad. Ezt ha készen van, ki is főzhetjük abban a sós-olajos vízben amit a gombócnak tettünk fel. A nudlinak annyi idő kell, míg feljön a víz tetejére, onnan egy forrás és ki is lehet szedni, egyenesen a prézlibe. Ezután gondosan zárjuk el azon családtagok elöl, akik alapvetően nem akartak nudlit (minek az, a gombóc a lényeg felkiáltással) de mégis belenyamnyognak időről időre.

A gombóc tésztáját kanállal szaggatjuk, egy gombóchoz egy szem szilvát a vágott felével fahéjas cukorba mártunk majd megformázzuk a gombócot. Végül lisztben megforgatjuk, szintén fontos, hogy ne ragadjon le. Ha a szilva vizes marad, szét fog esni a gombóc, a cukor szívja fel a nedvességet.

Legvégül kifőzzük a szilvásgombócot, akkor van kész, ha a gombócok könnyen megfordulnak a fakanál érintésére vagy esetleg maguktól forognak (de közben rájöttünk, hogy ez a forrásban lévő víz sajátosságából adódik, tehát nem feltétlenül megbízható jelenség).

A kész gombócot prézlibe forgatjuk. Mindenki azzal eszi amivel szereti, kakaóporral, fahéjas cukorral, porcukorral és így tovább.
 

Bárcsak azt mondhatnám, hogy e recept alapján tuti jó szilvásgombócot lehet készíteni. De ezt sajnos nem tudom. Ha real-time utánoznám Anyut ahogy készíti, akkor is lenne különbség a két gombóc között, nem tudom miért de ez az érzésem. Próbálkozni kell és hátha. Azt nem tudom kettőnk közül Szilvivel ki veszi majd a bátorságot az önálló gombócfőzésre, de mégis muszáj lenne megtanulni és továbbvinni a hagyományt. Aztán vagy ügyes lyányok leszünk vagy nem és akkor lehet mondani, hogy „bezzeg az anyád milyen jó gombócot tud…”
 

Ez egy rendkívül kényes kérdés, mert ugye a finom kis csirkemellet a legtöbben nagyon szeretik nyamnyogni ha már nem csirke, hanem hús formája van, de sokan nem gondolnak bele abba, hogy mindez honnan és hogyan jön. Elárulom nektek, az a forma ahogyan mi csináljuk (illetve nagyanyám csinálja) ezerszer jobb, mint bármelyik csirketelep. Csak ugye, itt premier plánban történik minden, ami a nyakelvágás tekintetében igencsak olcsókategóriás home-made horrorfilmekre hajaz, még ha mindössze néhány másodpercről is van szó. És a Mama nem szeret egyszerre egy vagy két csirkét vágni. Ha nekiáll akkor három a minimum, de inkább négy. Így nekünk is be kell segíteni, de szerencsére csak a kritikus pillanat előtt és után.
 

Részemről ebben a kérdésben kétféle hozzáállás lehetséges: vagy elítéljük ezt, de akkor nem eszünk csirkét és semmilyen más húst sem, vagy elfogadjuk, hogy ez van, hiszen így kerül hús az asztalra, de akkor itt vinnyogásnak helye nincs. Ugyanis a csirkét erre tartják. De megsúgom a legtöbb egyéb haszonállatot is. Akármennyire kényes kérdésről van szó, itt a helyzet egyértelműen fekete vagy fehér.

A tyúk tojást ad, ameddig ad, de aztán csak van az ólban és kész, akkor már miért ne használnák fel egy jó húsleveshez? Vagy a kakas, amikor már nem végzi a dolgát a tyúkudvarban, akkor mire jó? (Mondjuk nálunk a kakasok relatíve rövid ideig élnek, mert amelyik megcsípi a Mamát az az incidenstől számított 24 órán belül megy a levesbe, szó szerint.) Vagy vegyünk mondjuk egy disznót. Meghízik, öregszik, a súlya alatt egyszercsak eltörik a lába, és utána ennyi volt. Nem hiszem, hogy ez a fajta „élet” jobb neki mint a levágás, és ebből mi is profitálunk ugye.

A haszonállatok levágásánál persze fel lehet hozni, hogy más országokban ugyanúgy eszik a kutyát, a macskát, a tengerimalacot mint nálunk a csirkét vagy a sertést. Valóban így van, de az teljesen más kultúra. Mivel nálunk ezek hobbiállatok, fenntartom magamnak a jogot, hogy elborzadjak, ha valaki kutyát eszik, de elfogadom azt, hogy marhasteak bizony csak olyan marhából készül, ami valamikor élt. (Hacsak nem jutunk el egyszer oda, mint a Szárnyát vagy combját című filmben, amikor háztartási szemetet töltenek az ipari berendezésbe és a végén kijön egy fej saláta.)

Viszont akármennyire elfogadom azt, hogy a csirke vágásra van, tudat alatt mégis lehet valami bűntudatom, mert már két egymást követő éjszaka véres vödörről és cipőnyomokról álmodom, ehhez jön még egy hegymászós könyv amit olvasok és kész a totális rémálom.

De van nagyjából kettő és fél egész csirke a fagyasztóban, különböző kombinációkban (ilyenkor előszeretettel gyártunk mutáns csirkét feltételező csomagokat, két comb+3 fél mell, 6 pár láb és hasonlók), amik elég jól jönnek ha kajáról van szó, és ne felejtsétek el, hogy nekünk semmibe nem került, igaz Mamának elég sok tennivalója volt velük míg nőttek, nem beszélve a sok tápról. Szegény minden évben azt mondja, hogy ez az utolsó (most is mondta), de szerintem jövő tavasszal megint vesz majd néhányat. Mi pedig minden évben bebizonyíthatjuk, hogy hiába kellene minden lyánynak tudnia, hogyan kell csirkét bontani, évről évre elfelejtjük, hogyan kell takarítani a zúzát és hogyan kell nem kiszúrni a begyét.
 

Egy rendes szendvics életet menthet, ezt mindannyian jól tudjuk. Kivéve persze ha zsírszendvicsről van szó, mert az erre nem alkalmas, de ez egy másik téma. Tehát tegyük fel, hogy bazi meleg van odakint, az embernek lélegezni sincs kedve, de enni mégiscsak kell. Ilyenkor nagyon kreatív megoldások születnek maradék kenyérből és hűtőguberálásból. Ezt a mostanit úgy hívják melegszendvics.

A melegszendvicsnek számos variációja létezik, tulajdonképpen mindent rá lehet tenni a kenyérre, zöldséget, húst, sajtot, gyümölcsöt, magokat, szóval tényleg mindent. Tegnap négyféle változat készült, pofonegyszerű darabok, nagyjából 15 perc míg elkészülnek.

1. Vaj, Sonka, Ananász, Sajt
2. Fokhagyma, Olívaolaj, Paradicsom, Bazsalikom, Parmezán
3. Sajtkrém, Gomba, Szárított Paradicsom, Sajt
4. Fokhagyma, Olívaolaj, Sonka, Paradicsom, Kéksajt

Az alap magvas zsemle volt, ezeket félbevágtam és a sütő rácsán egy kicsit megpirítottam, ezután jöttek a különböző feltétek, majd nagyjából 15 perc sütés és kész is a szortiment. Viszont a szárított paradicsom könnyen megég, így azt lehet, hogy hamarabb ki kell venni.

Előtte:

Utána:

Az este fénypontja az a sajt volt, amit Ati kapott egy vendégétől. Svájci sajt, amennyire megértettem nyers tejből készült, elvileg iszonyat büdös, gyakorlatilag semmi szaga nem volt, viszont úgy marta az ínyemet mint a régi jó amodent fogkrémek amikkel fémet is lehetett oldani.
 

Hiába őszi gyümölcs a körte, Anyuék hoztak párat a hétvégén és már eléggé kezdtek ramatyul kinézni úgyhogy valamit kezdenem kellett velük. Amúgy nem szeretem a körtét mert folyton az jut róla eszembe, amikor otthon a kertben kellett szedni és nagyjából három kosárnyi darázs társult mellé, néha egy-egy szegény körtében több volt a darázs mint a körte. Ettől még ha már leszedték nekem és tuti darázsmentes minden, nagyon szívesen megcsinálom rumos párolt körtének vagy körtetortának, ez a leves most új találmány, de egész jó.

Hozzávalók (4 személyre)
6 körte
4-5 szem szegfűszeg
1 rúd fahéj
1 citrom leve
1 dl tej
2 dl habtejszín
3 ek méz
csipet só
10 dkg márványsajt

A körtéket meghámozzuk, a magházat kivágjuk, majd a gyümölcshúst darabokra vágjuk. A körtét lábasba tesszük a szegfűszeggel és a fahéjjal együtt, annyi vizet öntünk rá amennyi ellepi, majd belefacsarjuk a citrom levét és föltesszük főni.

A tejszínt jól lehűtjük.

Ha a körte teljesen megpuhult, a léből kihorgásszuk a fahéjat és a szegfűszeget majd a levet a gyümölccsel együtt összeturmixoljuk. Kicsit hűlni hagyjuk, közben felverjük a tejszínt.

A tejet óvatosan hozzákeverjük a körtéhez, majd a felvert tejszínt is hozzáadjuk. Mézzel és egy csipet sóval ízesítjük.

Tálalásnál a leves tetejére kéksajtot morzsolunk.
 

Az időjárást elnézve én magam vagyok a marha amiért ilyen herefonnyasztó melegben órákat töltök a tűzhely mellett és a sütővel még emelem is a hőmérsékletet a lakásban. Csakhogy: ez a ragu az igazi. Ez az, amit bátran feltálalnék bárkinek, a szüleimnek, az anyósomnak (bár erre valószínűleg soha nem fog sor kerülni), a nagymamámnak, tényleg bárkinek, mert nem lehet nem szeretni, nem lehet róla rosszat mondani.

Hozzávalók (6 személyre)
1 kg marhacomb
2 nagy fej vöröshagyma
3 szál sárgarépa
20 dkg csiperkegomba
5 dl száraz vörösbor
1 dl paradicsompüré
2 dl alaplé
1 ek vaj
liszt
olaj
só, bors
babérlevél
kakukkfű

A húst lehártyázzuk, és kockákra vágjuk, de ne túl kicsikre, hanem olyan 3*3 cm-es darabokra. Ezután papírtörlővel mindegyik darabot szárazra töröljük.

A hagymát meghámozzuk, az egyiket apróra, a másikat nagyobb darabokra vágjuk. A répát szintén meghámozzuk és hasábokra vágjuk.

Egy zacskóba lisztet szórunk, sózzuk, borsozzuk majd megforgatjuk benne a húsdarabokat. Közben egy serpenyőben olajat hevítünk. A húst több részletben minden oldalon megpirítjuk, nagy lángon úgy hogy ne zsúfoljunk túl sok darabot egyszerre a serpenyőbe, különben nem pirulni fog hanem párolódni. Ha készen vagyunk, a húst félretesszük.

A visszamaradt zsiradékba tesszük a hagymát és a répát, nagy lángon ezeket is körbepirítjuk, majd visszatesszük a húst. Összekeverjük, majd egy kevés vörösbort öntünk alá, hogy a letapadt pörzsanyagokat felszedjük a serpenyő aljáról. Beleteszünk 2 babérlevelet, szárított kakukkfűvel, sóval és borssal ízesítjük, majd hozzáadjuk a paradicsompürét, az alaplevet és a maradék bort. Ezt a ragut kb. 10 percig főzzük.

Közben a sütőt előmelegítjük 175 fokra. A ragut egy fedeles tűzálló edénybe öntjük (a legjobb ha van sütőbe tehető főzőedényünk aminek jól záródó teteje van, ez lenne a klasszikus casserole), majd a sütőbe tesszük 2,5 órára.

A gombát megmossuk, a nagyobbakat négybe, a kisebbeket félbevágjuk és kevés olívaolajon megpirítjuk. Ha már szép piros, hozzáadjuk a vajat, sóval és borssal ízesítjük majd néhány perc után lehúzzuk a tűzről. A kész gombát két óra elteltével adjuk a raguhoz.

A készülő marharagut óránként elég ellenőrizni, ilyenkor érdemes megkeverni, ellenőrizni, hogy elég lé van-e alatta. Ha szükséges bort még adhatunk hozzá. A második ellenőrzésnél adjuk hozzá a gombát. Ekkor már meg lehet kóstolni a húst.

Ha letelt a 2,5 óra ellenőrizzük a hús állagát és az ízesítést, majd kapcsoljuk ki a sütőt és tálalásig hagyjuk benne az edényt.

A kész marharagut krumplipürével és párolt kelbimbóval vagy kelkáposztával tálaljuk.

 

A tészta neve első olvasásra biztosan érdekesebb mint ami valójában. Egyszer egy pizzéria étlapján találkoztam a Songoku pizzával és persze érdekelt mi lehet az, de egyből kiábrándultam belőle amikor kiderült, hogy sonka, gomba és kukorica van rajta. A névadás utólag visszagondolva ötletes, de akkor is másra számítottam. Ezen analógia alapján íme a csirgoku tészta (ennek tényleg a világon semmi értelme nincs), tehát csirkés-gombás-kukoricás tejszínes tészta.

Hozzávalók (4 személyre)
40 dkg csirkemellfilé
15 dkg morzsolt kukorica (konzerv)
20 dkg csiperkegomba
4 dl tejszín
1 gerezd fokhagyma
40 dkg száraztészta
parmezán
olívaolaj
só, bors

A tésztát sós-olajos vízben al dente állagúra főzzük, leszűrjük, majd hideg vízzel leöblítjük hogy ne ragadjon össze.

A csirkemellet kockákra vágjuk, a gombát megmossuk és felszeleteljük.

Egy mélyebb serpenyőben olívaolajat hevítünk és a csirkemellet pár perc alatt megpirítjuk, majd hozzáadjuk a gombát. Sózzuk, borsozzuk és közepes lángon rázogatva sütjük.

Ha a hús majdnem puha, hozzáadjuk a lecsepegtetett kukoricát majd óvatosan összekeverjük, nehogy összetörjön a kukorica. Ezután beleöntjük a tejszínt és belereszeljük a fokhagymát.

A szószt hagyjuk kicsit rotyogni, a tejszín egy idő után besűrűsödik. A végén ellenőrizzük az ízesítést. A kifőtt tésztát összekeverjük a szósszal, majd vékony parmezánforgácsokkal tálaljuk.
 

Ez nem az a tortilla amire gondoltok. Nem búza, nem kukorica, hanem burgonya és tojás. Ez a felturbózott tortilla española. Az alap olajban pirított burgonya, amire felvert tojást öntünk és omlettszerűen megsütjük, kellően szilárd állagúra. Ilyet először akkor készítettem amikor spanyol tanfolyamon a főzéssel és étkezéssel kapcsolatos kifejezéseket tanultuk és a tortilla volt az alaprecept. Ez a mostani változat sokkal kifinomultabb, zöldséges és fűszeres, ha kisebb darabokra vágjuk, akár partifalatoknak is tálalhatjuk.

Hozzávalók (1 tepsi vagy torta)
20 dkg burgonya
15 dkg csiperkegomba
1 csomó újhagyma
1 gerezd fokhagyma
1 zöld kaliforniai paprika
1 piros kaliforniai paprika
20 dkg reszelt sajt (fele trappista, fele vörös cheddar)
1 dl tejföl
6 tojás
3 ek aprított snidling
só, bors
olívaolaj

A burgonyát héjában megfőzzük, majd meghámozzuk és kockákra vágjuk.

A hagymát és a fokhagymát meghámozzuk és finomra vágjuk. A gombát és a kétféle paprikát megmossuk és apróra vágjuk.

A sajtot előre lereszelhetjük, ha nem kapunk vörös cheddart, akkor se legyen az egész mennyiség trappista, tegyünk bele ementáli vagy más karakteres ízű sajtot)

Egy serpenyőben olajat hevítünk és a hagymát, a fokhagymát, a gombát és a kétféle paprikát közepes lángon megpirítjuk. Közben sóval és borssal ízesítjük. Ha a zöldségek már összeestek, hozzákeverjük a burgonyát, óvatosan összeforgatjuk, majd lehúzzuk a tűzről és hűlni hagyjuk a keveréket.

A sütőt 200 fokra előmelegítjük. Egy kapcsos tortaformát vagy kisebb szögletes tepsit (kb. 20x25 cm) kibélelünk alufóliával.

A tojásokat felverjük majd elkeverjük benne a tejfölt és a sajtot. Végül hozzáadjuk a már nem forró zöldséges keveréket és a snidlinget.

Ez a tojásos masszát a tepsibe öntjük, egyenletesen eloszlatjuk majd forró sütőben kb.30-35 percig sütjük. Akkor jó ha a közepe megszilárdul.

A meleg tortillát tálcára borítjuk, lehúzzuk róla a fóliát majd daraboka vágjuk. Salátával tálaljuk, de nagyon jól megy hozzá egy kis fűszeres, fokhagymás tejföl is.

Bevallom hetek óta szenvedek az ihlet hiányától, ezért is voltak olyan napok amikor nem tettem fel semmit, mert nem készítettem olyan ételt ami erre érdemes lett volna (bár meg kell hagyni a paradicsomos bab virslivel azért baromi jó comfort food). Tegnap panaszkodtam is a páromnak, hogy elveszett az ihletem, erre azt mondta, hogy az bizony nagy kár mert ezt nagyon jól csinálom és igenis szerezzem vissza azt a fránya ihletet mert ő nagyon éhes és elege van a hideg kajából. Igyekezni fogok, ez a tészta az első lépés.

Hozzávalók (4 személyre)

40 dkg spagetti (vagy más hosszú tészta)

3 dl tejszín

1 gerezd fokhagyma

15 dkg márványsajt

2 nagy körte

só, bors

olívaolaj

A tésztát olajos, sós vízben al dente állagúra főzzük.

A sajt 2/3 részét lereszeljük vagy apróra morzsoljuk, majd a tejszínnel és a lereszelt fokhagymával együtt feltesszük főni, lassú tűzön, vigyázzunk nehogy leégjen. Folyamatosan kevergetjük míg a sajt fel nem olvad és az egész egynemű közepesen sűrű szósz lesz. Sóval és borssal ízesítjük.

A körtéket félbevágjuk, a magházat kimetsszük, majd a gyümölcs húsát vastag szeletekre vágjuk. Egy serpenyőben olívaolajat hevítünk és a körteszeleteket mindkét oldalon megsütjük.

A tésztát a szósszal és a sült körtével tálaljuk, a körtére reszeljük a maradék sajtot.

Ha egyszerre fő a tészta és készül a szósz, nagyon maximum 20 perc alatt készen van, kevés hozzávalóból, ugyanakkor ha sok emberre készítjük akkor is nagyon egyszerű.

A következő szösszenet valószínűleg sok embert megbotránkoztat majd abból a negyvennégy és félből aki olvassa a blogot. Szerencsére attól nem kell félnem, hogy a szüleim olvassák ezt, mer’ a zinternet macerás dolog. De ha mégis, Anya kérlek saját érdekedben ne olvass tovább.

Azt hiszem amikor az ember főzni tanul, nagy szerepet játszik a művészetben az ételekhez való hozzáállása. És ezt a hozzáállást bizony elsősorban otthonról hozzuk. A mi családunkban a jól elkészített ételek mellett azt hiszem soha nem volt igazán tisztelet bennünk a gasztronómia iránt. Nem próbáltunk ki új ízeket, új alapanyagokat, túlságosan a megszokás rabjai voltunk, jött minden szép sorban ahogy kell. Lett fritőz, akkor sült krumpli és sajtos pulykamellkorongok volt a sláger, aztán jött a melegszendvicssütő és akkor olyan ipari mennyiségeket gyártottunk le reggelire, hogy mire evésre került volna a sor, senki nem akart mást mint ledőlni. Édesen esszük (ettük) a paradicsomlevest, a spagettiszószt, a lecsót és reszelt sajtot teszünk a gyümölcslevesekbe. Jó sokat.

Mindig megterített asztalhoz ültünk le enni, ugyanakkor a tányérra került ételnek nem szenteltünk kellő időt és odafigyelést. Apuval úgy dúrtuk befelé a kaját mintha nem lenne holnap. Ő azt mondja a katonaságnál tanulta, mert ott mindenki akkor végzett amikor a tiszt befejezte; ha utolsó voltál a sorban…szívás. Én természetesen nem voltam katona, de a példa ebben az esetben ragadós volt, és sajnos ma már előfordul olyan eset, hogy én győzök ha együtt eszünk.

14 éves voltam amikor megtanultam rendesen késsel-villával enni. Középiskola első osztályában a menzán nagyjából a második napon kaptam meg egy ma már régi jó ismerőstől (barátnőtől?), hogy fiam te aztán nem tudsz rendesen enni. Igaza is volt, de szerencsére gyorsan tanulok így hamar belejöttem.

Így aztán nem nagy meglepetés, hogy felnőtt koromra se változott sokat a helyzet: mi (mármint a párom és én, meg a macskák de náluk ez azért elfogadható) soha nem eszünk asztalnál. Soha. Van két IKEA-s tálcánk, azokra tesszük a tányért és kivétel nélkül mindig a kanapén eszünk. Ezért is eszem le magam rendszeresen, sőt szinte mindig. Kíváncsi vagyok milyen hatással lenne a főzőtudományomra vagy a kreativitásomra az, ha megterített asztalnál, odafigyelve ennénk…vajon változna valami? Az ahogy megesszük azt amit főzök azt jelenti, hogy nem tiszteljük az ételt?

Vajon az jobban tiszteli az ételt aki minden egyes étkezéskor gondosan megterített asztalhoz ül? És az ilyen ember esetleg jobban is főz, mint az aki a tévé előtt ülve dúrja befelé a krumplipürét és a tányér rendszeresen az ölébe borul? Vagy vajon ez a személyes tisztelettel függ össze? És a legfontosabb kérdés: mennyiben változtat egy szakács megítélésén ha kiderül, hogy az étkezési szokásai távolról sem olyan kifinomultak mint a főzőtudománya?

P.S.: tegnap az Allée-ban láttunk egy csávót aki késsel-villával ette a hamburgert. Én inkább leeszem magam.