Úgy vettem észre az ilyen cicanaplók akkor kezdenek lapossá válni amikor a delikvensek megszokják egymást, kevesebb a konfliktus és egyébként nyugi van (meg keveset vagyunk itthon). Na most pont így történt. Alvás, evés, kis fújás és morgás. És: megsimogattam a tábornokot.

Nem tudom hogyan történt, a helyzet és a pillanat hozta, félálomban feküdt az asztalon én meg odaugrottam és nem szemből hanem oldalról elkezdem simogatni. Még az állát is megvakargattam és tetszett is neki. Ebből azt gondoltam, hogy ha a barátnőm szombaton visszatér Bömbi-szelídítésre akkor sikerrel jár majd. Mondjuk, hogy félsiker született.

A lányok nagyjából egy kiló párizsival felszerelkezve érkeztek a programra, nem hibáztatom őket, elvégre mindannyian tudjuk, hogy a tábornok nem könnyű eset. Az etetés hiba nélkül zajlott, a négyből három macska részt vett, Bogyi inkább nem, mert tudjátok a vörösiszapos seggű kisasszonynak rendkívül kifinomult ízlése van, a párizsi nem kell, ahogy a csirkemell sem, a főtt kukorica viszont jöhet. De egyébként kizárólag prémium száraztáp, elvégre angolkisasszonyok nevelték mielőtt hozzánk került.

A lényeg, hogy Bömbi nyelte a párizsit ahogy kell, de a simogatás részére már nem annyira volt vevő. Közben rájöttem, hogy felé nem lehet szemből közelíteni csak oldalról és csak akkor amikor félájult. Kajálás közben ezek a faktorok nem játszottak, és a szelídítés nem is haladt sehova, sőt Bömbi egy igen méretes karmolást is kiosztott menet közben. A végén amikor már majdnem feladtuk és sikerült meggyőznöm a lányokat, hogy Bömbi nem simogatható jószág, a tábornok elheveredett az asztalon, delíriumba esett és végre sikerült megcirógatni egy kicsit. Mindent összevetve örülök, hogy túléltük, ami csoda mert egynél sokkal több saller volt benne a pakliban.

Egyébként azt gondolom, hogy a gyerekek nagyon vágynak már haza, legalábbis bármikor jön valaki a folyosón mereven az ajtóhoz tapadnak. Gondolom a szülőket várják.

Ma reggel amikor készítettem össze a cuccaikat, hirtelen ötlettől vezérelve kipróbáltam azt a szelídítő technikát Bömbinél ami Benyeszt minden alkalommal a padlóra küldi és képzeljétek működött. A tábornok a hátára fordult, hagyta hogy megvakarjam a hasát és mintha még dorombolt is volna. Franc hogy ez utolsó nap jutott eszembe, de az igazat megvallva annyira féltem tőle eddig, hogy nem mertem megpróbálni.

Nem emlékszem régen hogy volt amikor anyuék értem jöttek egy-egy tábor végén, de valami olyasmi lehetett mint amit a vendégművészek előadtak amikor megjöttek a gazdik. Konkrétan tojtak a fejükre. Nem volt, „jaj Mami annyira hiányoztál”, se „jaj de jó mehetünk haza”, inkább a „megyek a kanapé mögé mert jött valaki” elvet követték, de végül azért csak megismerték a szülőket.

Mindent összevetve jó volt ez a bő egy hét, szerintem jól érezték magukat a gyerekek és a végére teljesen feloldódtak, annyira hogy mindenki az ágyban aludt. Úgyhogy jöhetnek legközelebb is.