A következő szösszenet valószínűleg sok embert megbotránkoztat majd abból a negyvennégy és félből aki olvassa a blogot. Szerencsére attól nem kell félnem, hogy a szüleim olvassák ezt, mer’ a zinternet macerás dolog. De ha mégis, Anya kérlek saját érdekedben ne olvass tovább.
Azt hiszem amikor az ember főzni tanul, nagy szerepet játszik a művészetben az ételekhez való hozzáállása. És ezt a hozzáállást bizony elsősorban otthonról hozzuk. A mi családunkban a jól elkészített ételek mellett azt hiszem soha nem volt igazán tisztelet bennünk a gasztronómia iránt. Nem próbáltunk ki új ízeket, új alapanyagokat, túlságosan a megszokás rabjai voltunk, jött minden szép sorban ahogy kell. Lett fritőz, akkor sült krumpli és sajtos pulykamellkorongok volt a sláger, aztán jött a melegszendvicssütő és akkor olyan ipari mennyiségeket gyártottunk le reggelire, hogy mire evésre került volna a sor, senki nem akart mást mint ledőlni. Édesen esszük (ettük) a paradicsomlevest, a spagettiszószt, a lecsót és reszelt sajtot teszünk a gyümölcslevesekbe. Jó sokat.
Mindig megterített asztalhoz ültünk le enni, ugyanakkor a tányérra került ételnek nem szenteltünk kellő időt és odafigyelést. Apuval úgy dúrtuk befelé a kaját mintha nem lenne holnap. Ő azt mondja a katonaságnál tanulta, mert ott mindenki akkor végzett amikor a tiszt befejezte; ha utolsó voltál a sorban…szívás. Én természetesen nem voltam katona, de a példa ebben az esetben ragadós volt, és sajnos ma már előfordul olyan eset, hogy én győzök ha együtt eszünk.
14 éves voltam amikor megtanultam rendesen késsel-villával enni. Középiskola első osztályában a menzán nagyjából a második napon kaptam meg egy ma már régi jó ismerőstől (barátnőtől?), hogy fiam te aztán nem tudsz rendesen enni. Igaza is volt, de szerencsére gyorsan tanulok így hamar belejöttem.
Így aztán nem nagy meglepetés, hogy felnőtt koromra se változott sokat a helyzet: mi (mármint a párom és én, meg a macskák de náluk ez azért elfogadható) soha nem eszünk asztalnál. Soha. Van két IKEA-s tálcánk, azokra tesszük a tányért és kivétel nélkül mindig a kanapén eszünk. Ezért is eszem le magam rendszeresen, sőt szinte mindig. Kíváncsi vagyok milyen hatással lenne a főzőtudományomra vagy a kreativitásomra az, ha megterített asztalnál, odafigyelve ennénk…vajon változna valami? Az ahogy megesszük azt amit főzök azt jelenti, hogy nem tiszteljük az ételt?
Vajon az jobban tiszteli az ételt aki minden egyes étkezéskor gondosan megterített asztalhoz ül? És az ilyen ember esetleg jobban is főz, mint az aki a tévé előtt ülve dúrja befelé a krumplipürét és a tányér rendszeresen az ölébe borul? Vagy vajon ez a személyes tisztelettel függ össze? És a legfontosabb kérdés: mennyiben változtat egy szakács megítélésén ha kiderül, hogy az étkezési szokásai távolról sem olyan kifinomultak mint a főzőtudománya?
P.S.: tegnap az Allée-ban láttunk egy csávót aki késsel-villával ette a hamburgert. Én inkább leeszem magam.
