Az ember amikor rájön, hogy tulajdonképpen felnőtt és felnőttes dolgokat várnak el tőle három dolgot tehet:
1. Bepánikol és homokba dugja a fejét. Ehhez tetemes mennyiségű alkohol kell
2. Egyszerűen elfogadja a helyzetet és teszi a dolgát (szerintem ehhez is)
3. Elkezd gondolkodni
Ami engem illet voltam 1-es évekkel ezelőtt, de aztán annyira megutáltam az állott alkoholszagot, hogy felhagytam ezzel az életformával. Túl sok pénz, macera és hányás…tessék a legelső bejegyzésem ötödik sora és máris erről van szó, na nem baj erre még visszatérünk.
A 2-es pontot hagyjuk, soha nem voltam képes arra, hogy megjegyzés vagy kérdés nélkül elfogadjak bármit is. Néha irigylem azokat akik ilyenek, mert valószínűleg sokkal boldogabbak nálam.
A lényeg, hogy felnőtté válásom nagy részét gondolkodással töltöttem, méghozzá feltételes módban. Mi lenne, ha…Úgy kéne, hogy…Jó lenne, ha…és így tovább. Persze nem jutottam sehova mert mindig nagy volumenű élet- és vilámegváltó dolgokon agyaltam és közben nem történt semmi. Tettem, amit mondtak, úgy ahogy elvárták tőlem, de most már nincs aki megmondja mi legyen. Vagyis van, én magam. Gáz.
Nekem jelenleg fogalmam sincs mi legyen. Nem ismerem magam, nem tudom mit szeretek vagy mit nem és azt sem tudom mit szeretnék az élettől. Ezért minden olyan tervre, tanácsra vevő vagyok ami helyettem kitalálja és megmondja a frankót.
Így jelenleg ott tartunk, hogy egyszerre próbálom megvalósítani Gretchen Rubin Boldoságtervét (boldogság és elégedettség) és Flylady programját (szervezettség és rend). Gondolhatjátok hogy haladok. Sehogy.
A lényeg, hogy valaminek történnie kell, és úgy döntöttem, hogy míg valaki kitalálja mi legyen addig a konyhában leszek. Mert főzni (és enni) csak kell.
