Rendhagyó bejegyzés következik, mivel tegnap nem volt érkezésem sem vacsorát főzni sem rendesen vacsorázni, mert ezt a rendkívül lapos Vince Vaughn filmet mindenképpen meg kellett nézni. Előre mondom a mai írás nem érzékeny gyomrúaknak készült.
A tegnap esti mozi – és a kísérő popcorn hegyek – kapcsán j
utott eszembe néhány, számszerint kettő – érdekes történet amelyben bizony a popcorn volt a főszereplő. Ugye azt senki nem vitatja, hogy lehet túl sok popcornt enni. Ez egy ilyen ló, elvégre literre mérik, nem tudsz keveset kérni. Ilyenkor a só kimarja az ember szája szélét, meg utána napokig lehet nyelvvel vagy kézzel szedegetni a fogak közül a kukorica héját. Szerintem sokan vannak akik szeretik a pattogatott kukoricát, és a sokak közül is sokan voltak már tőle betegek. Vagy nagyon betegek. Most két ilyen történet következik, végkimenetel szempontjából egyforma, az epilógus különbözik. És hogy, hogy nem mindkettő a szabadság földjén esett meg. Az első az enyém.
Történt egyszer réges régen egy messzi messzi galaxisban 1997-ben (aki akkor még meg se született azonnal menjen innen), hogy a család felkerekedett, hogy a nagyobbik lányt meglátogassa Ámerikában, mivel akkor már 10 hónapja sínylődött a sivatagban arasznyi csótányok között. Megjegyzem, hogy a csótányokról ő tehet, elvégre nem takarította a szobáját, de tényleg hatalmas új-mexikói csótányok voltak. Na mindegy. Én összesen 10 és fél éves voltam akkoriban és annyit zabáltam mint egy ló (mer’ növésben voltam), ez pedig a lehető legjobban jön egy olyan országban ahol a hamburger átlagsúlya egy gyerek testsúlyának a fele és a legkisebb kiszerelésű kóla is két liter (volt már akkor is).
Utazásaink során meglátogattuk a Six Flags nevű intézményt Dallasban, ami egy akkora vidámpark mint egész Budapest. A sok hullámvasút meg minden egyéb mellett, amire már nem emlékszem, kaptam egy vödör popcornt meg egy bödön kólát. Neem, nem olyan mint amit itthon lehet kapni, hanem a kertbe való műanyag vödör méretű amit a gazdaboltban veszel 200 forintért. A kóla meg volt két liter vagy még több. Én ezt mind megettem és megittam. Mert nagyon szerettem a popcornt. Az evés és a végkifejlet között eltelt egy fél nap, ezt az időszakot az enyhe de kitartó hasfájás jellemezte.
Este a szállodában már éreztem, hogy valami lesz. Mindenképpen kijön ami bement, de hogy hol és milyen formában azt nem lehetett tudni. Úgyhogy tipródtam mint a szaró galamb (persze 10 éves szinten, tehát vinnyogtam, hogy fáj a hasam és anyaaa segíts), de csak nem történt semmi. Papa idejekorán kivonta magát a műsorból (felesleges két aggódó szülő a beteg gyerek ágya mellett), de akkor még nem tudta, hogy bizony ez egy többszereplős játék, ha akarja ha nem. Nos nem szépítem a dolgot telehánytam a kádat kólás popcornnal vagy popcornos kólával, már nem lehetett megállapítani, de jó sok volt az biztos. Hogy miért a kádba? Mert éppen a vécén ültem. A dolog számomra ugye véget ért, de csak most kezdett érdekes lenni. Mi van ha nem megy le? Mi van ha eldugul a kád? Mit fogunk csinálni? Gondoltam, én már elvégeztem a dolgom, most ti jöttök. Hát mégis férfidolog az ilyen, úgyhogy majd apád (aki az ágyban fekve fején a takaróval imádkozott, hogy ne rendeljék be szolgálatra) kimeri ha nem megy le. Mivel egy szállodai szobában relatíve kevés dolog alkalmas arra, hogy hányást merjél vele így elég nagy volt a dilemma. De mindenki nagy szerencséjére lement. Én pedig mint aki jól végezte dolgát lefeküdtem aludni. Elvégre meg is halhattam volna!
Epilógus: azóta is eszem popcornt, bár a mai napig nem értem, hogyan éltem túl ezt az esetet.
A második a nővéremé.
Régen történt. Az események egy részét jótékony rózsaszín (!) homály fedi már, bizonyos részletekre azonban ma is pontosan emlékszem.
Cserediákként töltöttem egy évet az Egyesült Államokban. A kezdősúlyomhoz képest legalább 5 kilóval nehezebben, sok-sok liter pattogatott kukoricával és cukros innivalóval a hátam mögött ezen a szombat estén is moziba mentem a kinti családommal. Ezúttal még jobban kirúgok a hámból, gondoltam, és merészen nem csak 5 liter sós, vajas pattogatott kukoricát rendeltem, hanem kértem rá extra olvasztott vajat. Emlékszem, olyan nyomós szerkezetből adják, mint itthon a mustárt, ketchupot a hotdoghoz. Folyt a sárga vaj a kukoricára, ma is látom magam előtt, én meg rettentő elégedett voltam. Kértem mellé, szokás szerint, egy nagy pohár rózsaszín, cukros üdítőt, azért ezt, mert már akkor sem ittam kólát, fantát, egyebeket – elvből, ugye – helyette viszont nagyon megkedveltem ezt a klasszikus rágógumi ízű folyadékot – mintha bármiben is jobb lenne.
Irány a mozi, a filmre nem emlékszem, csak arra, hogy aznap éjjel azt hittem, meghalok. 2 óra felé ébredtem arra, hogy iszonyatosan fáj a gyomrom, hideg veríték folyik rajtam és veszettül szédülök. Először támolyogva, majd négykézláb mászva közelítettem a fürdőszoba felé, nyögve, nyüszítve. Nem volt hányingerem, és fogalmam sem volt, hogy így mit tudok tenni, hogy jobb legyen. Végül eltöltöttem némi időt a fürdőszobában a vécé mellett a földön agonizálva, egy idő után vissza is jött a teljes adag kukorica rózsaszín lében úszva, de ezekre annyira nem is emlékszem, arra viszont igen, hogy előtte és utána, a földön fekve, a barna csempéket bámulva, nagy fájdalmamban és teljes kétségbeesésemben folyamatosan Anyut szólongattam. Az igazit, persze. Ilyen előtte és azóta sem volt, mármint hogy megoldás gyanánt nem tudtam mást tenni, mint a (jelenleg 200, akkor) több ezer kilométerre lévő anyámat távolról kérlelni, hogy tegyen valamit. Elvégre ki, ha nem ő.
Az amerikai család természetesen nem avatkozott be, tipikusan a felszínen kedves, egyébként rideg és zárkózott emberek voltak, így másnap reggel csak arra futotta, hogy diszkréten megkérdezzék, hogy ... khm ... hogy aludtam.
Epilógus: Pattogatott kukoricát a fentiek óta nem ettem. Így 15 év után legalább az illata nem bánt már.
Nos remélem tetszett ez a két kis szösszenet (majdnem azt írtam, hogy remélem élvezettel olvastátok :-)). A kukorica veszélyes üzem!
