Nézzétek el nekem, tegnap annyira bonyolult vacsorát készítettem, hogy öt szó lenne felvázolni, elkészítési mód pedig nincs is, hacsak arról nem kell Power Point előadást tartani, hogy hogyan kell kimagozni egy sárgadinnyét. Mert bizony az volt, méghozzá feketeerdei sonkával. Ha jól emlékszem az OTP Birkenhof szállodában találkoztunk először a sárgadinnye-sonka a kreációval évekkel ezelőtt. Addig jórészt görögdinnyében utaztunk, azóta meg a sárgadinnye az isten, a minden. Ezzel nincs is baj, mert tényleg nagyon finom.
Viszont ennek kapcsán eszembe jutott néhány szösszenet arról, hogy családunk hogyan kapaszkodott fel a gasztronómia képzeletbeli lépcsőfokain a párizsis vajas kenyértől a lágytojásig. Félreértés ne essék, nem a párizsit szólom le, csupán némi (ön)iróniával próbálom felvázolni fejlődésünket e téren. Néhány kulcsszó: svédasztal, lágytojás, ázsiai konyha.
1995-ben Spanyolországban nyaraltunk, ahogy emlékszem ez volt az első komolyabb klasszikus családi nyaralás. Persze korábban Bulgária, Törökország és Csehszlovákia is terítéken volt de azokba én nem tudtam érdemben beleszólni. Tehát Spanyolország, Costa Brava, Felkapaszkodotték életükben először találkoznak svédasztallal. Utólag persze mindenki tisztában van vele, hogy az asztalt nem viszik sehová, sőt az elfogyott ételekből hoznak utánpótlást, na de a majdnem balkáni kezdő magyarnak ezt aztán nem lehet beadni. Így megesett, hogy előételek, abszolút nem össze illő főételek és desszertek is sorakoztak egy tányéron, én konkrétan arra emlékszem, hogy valamilyen tejszínes vagy joghurtos tésztát nyomattam ecetes gyöngyhagymával. Mentségemre 9 éves voltam.
A szüleim számára a lágytojás egészen sokáig kifejezetten úri dolognak számított. Olyan ember szerintem nem létezik, aki étteremben, hotelben vagy vendégségben ne próbálkozott volna klasszikus módon meghámozni egy lágytojást, Aztán ugye röhög a pincér vagy a házigazda és delikvensünk nyakig tojásosan úgy érzi, hogy „csesszék meg, miért nem lehet normálisan megfőzni ezt a nyomorult tojást?!”. Ez a nézet azt hiszem egészen tavalyig tartotta magát, és idén amikor együtt kirándultunk Anyuékkal már mindketten lágytojást kanalaztak reggelire, igaz megskalpolni még nem igazán tudják. Persze Apu azóta is emlegeti amikor egy pesti egyetemi évfolyamtársánál lágytojás program volt és ő ugye rendkívül kezdő volt ezen a területen. Meg is pucolta ahogy kell.
Az ázsiai konyháért csak hárman rajongunk, ennél fogva nem is szoktunk együtt ilyen helyekre menni. Viszont volt egy időszak amikor különböző nemzetek konyháit próbálgattuk (amikor Apu még Pesten lakott velem), mintegy szélesíteni a látókörünket. Budán voltunk egy japán étteremben, de sajnos a francnak se jut eszembe melyik volt az. Már az ételválasztásnál kivívtuk a pincér megvetését, nem hibáztatom szerintem tudta mi következik. Lényeg, hogy vegyes ízelítőt kértünk, ebben volt tempura, sült tofu, szusi és minden egyéb. És a legfontosabb adalék: természetesen pálcikával. Há’ hogy a fenébe ne. Soha nem ettünk még ilyennel de biztos nem lehet nehéz. Nos, miután Apu egy jól megragadott adag tofut szimplán beejtett az ölébe valamint a nagy nehezen megfogott szőlőszemek csak úgy repkedtek az étteremben, kiderült, hogy rendkívül bénák vagyunk. A pincér arcát soha nem fogom elfelejteni, mikor Apu villát kért tőle. És ha ez nem lett volna elég, bejött az étterembe egy család három gyerekkel akik tökéletesen használták a pálcikát és ették a szusit. Teljes megsemmisülés. Ez olyan 5-6 éve lehetett, azóta nem ettem nyilvános helyen szusit.
Ezekből látható, hogy az ember tanul, próbálkozik, tapasztal. Aztán vagy bejön vagy nem. Apu kedvence szerintem még mindig a sajtos párizsi. És olcsó Lidis (vagy Aldis, de a történet szempontjából mindegy) habzó rosét nyomatnak esténként a kolozsvári szalonna mellé.
